Kopog az eső az ablakon. Az ég szürke, az utcát nagy, szomorú tócsák borítják.
Ez egyetlen élő a szél, aki a zuhanó, bágyadt esőcseppeket dobálja kedvére, s olykor megborzolja a fák rőt ágait.
Ez a szomorú táj fogad hát az ablak mögött.
De mégis érzem az életet. A fák csak alszanak, a színek csak a télnek behódolva haloványak.
Kiszínezni a tájat gondolatban, a fákra leveleket rajzolni. Izzó, tüzes naplementét festeni az égre, hallani a madarak énekét... Ezt tehetem.
Fiókomban egy maréknyi kagyló őrzi a kifakult nyári napokat. A festékek már kiabáltak, és bennem is buzgott az alkotási vágy.
Egy ócska, koszos dobozka kapott új életet, így már ő őrzi a nyári emlékeket..:)
A kiindulási alap:
A végeredmény:
